A 2011-es SZISZ Téli Tábor utolsó előadója Dr. P. Szabó Sándor volt, a Budapesti Corvinus Egyetem Közigazgatástudományi Kar adjunktusa, a Kínai Közigazgatás-, Gazdaság- és Társadalomkutató Központ igazgatója, aki Kína jelenéről sajátságairól és a gazdasági válság hatásairól tartott előadást. Alább az általa elmondottak összefoglalóját olvashatjátok
Kínával kapcsolatban napjainkban legtöbbet a nyugati világban szinte földöntúlinak ható gazdasági fejlődésről és az ország politikai-társadalmi berendezkedéséről, illetve világpolitikai helyzetének az ehhez kapcsolódó átalakulásáról lehet hallani. Mi tudta mozgásban és fejlődében tartani a kínai gazdaságot a válság alatt is? Valódi diktatúra és valódi szocializmus-e a kínai rendszer? Mik a perspektívái? Ahhoz, hogy ezekre választ kaphassunk, rövid történeti kitekintéssel kell kezdenünk:
Mao-ce Tung 1976-ös halála utáni néhány éves interregnum alatt megjelenik a maoista rendszer és elsősorban a kulturális forradalom kritikája, méghozzá a Kínai Kommunista Párton (KKP) belül, amit a Teng Hsziao-ping köré csoportosuló reformista szárny képviselt elsősorban. Ennek eredményeképp a ’múlt hibáival való leszámolás’ az 1978-79-es KKP-kongresszuson intézményesült, majd hamar eljutott a széles néprétegekbe is, és Mao vagy rendszerének finom kritikája a mindennapok részévé válhatott (ezt tükrözi a népi értékelés: „Mao rendszere 70%-ig jó volt, 30%-ig rossz”). Ezzel párhuzamosan lassú gazdasági reformok és nyitás is megindult, így a ’80-as évek végének világpolitikai eseményeivel találkozva a lassan és óvatosan kibomló kínai szabadság végül a Tienanmen-téren ütközött – kőkemény – falakba.
Viszonylag rövid, de diktatúrához méltó megtorlás után a KKP úgy döntött megelőzi a változás iránti igény újabb jelentős kitörését, és 1992-től megkezdte a szocialista piacgazdaság, még pontosabban a „kínai típusú szocializmus” kiépítését, méghozzá komoly eredményekkel: az elmúlt 30 évben a kínai GDP növekedése elérte az évi átlag 10%-ot, míg a személyes jövedelem évente 8%-kal nőtt. A kínai gazdaság elsősorban a kiapadhatatlannak tűnő munkaerőforrásra alapozva termelés- és exportorientálttá vált részleges és egyre inkább visszahúzódó központi kontrollal, amely elsősorban infrastrukturális beruházásokkal és adókedvezményekkel igyekszik elősegíteni a beruházásokat, amiken a rendszer alapul. Komoly szükség van a nemzetközi cégek befektetésére, hiszen a kormányzat finanszírozási lehetőségei korlátozottak, még a komoly gazdasági fejlődést és a minimális szociális hálót figyelembe véve is. Utóbbi különösen érdekes: annak ellenére, hogy Kína magát szocialista országnak definiálja (még alkotmányában is), ingyenes egészségügy elméletben, ingyenes oktatás pedig a gyakorlatban nem létezik; nyugdíjt csak a városi lakosság kis része kap, az óriási vagyoni egyenlőtlenségek részei a mindennapoknak, és a szociális feszültségek enyhítésére irányuló központi szakpolitikák nagyon gyengék.
Pont a beruházás- és exportorientáltság miatt érintette nagyon érzékenyen Kínát a 2008-ban kitört gazdasági válság, ami két következménnyel járt: 1. zuhant a kereslet a Kínában gyártott tömegáruk iránt is 2. a beruházásra használható likvid tőke mennyisége szintén drasztikusan csökkent. A kormányzat emiatt szörnyen megrémült, hiszen pár százalékos csökkenése a gazdasági növekedésnek komoly munkanélküliség-növekedésben manifesztálódik, ami elsősorban a KKP és a rendszer elsődleges támogató rétege a falusi lakosság (ennek okaként elég ha visszagondolunk Mao „a falu bekeríti a várost” programjára) számára okozhat komoly gondokat. Ennek elkerülésére a kormány kb. 800 milliárd dolláros gazdaságélénkítő csomaggal rukkolt elő 2009-ben, ami elsősorban infrastruktúra-fejlesztési projekteket tartalmazott. Emellett pedig igyekeztek az export helyett az egyre erősödő belső keresletre fókuszálni, ami egy 1,3 milliárd főt számláló, egyre nagyobb megtakarításokkal rendelkező piac esetén semmiképp sem irracionális lépés. A kínai növekedésnek tehát egyelőre nem látszik a vége a közeljövőben, különösen, hogy az aktív és olcsó munkaerő sem fogy (pl. a keleti, legfejlettebb ipari övezetekben már sok helyen nem helyi, hanem többek közt – olcsóbb - ujgur munkásokat alkalmaznak).
Kína kapcsán egy másik fontos téma a diktatúra és az emberi jogok helyzete: való igaz, hogy a Kínai Népköztársaság nem demokrácia. Holott formálisan többpárti a rendszer (pontosabban „a KKP vezetésével működő többpárti együttműködés”), és vannak választások is. Szintén van rendőri elnyomás, cenzúra és egy diktatúra más kellékei is, de mindezek jellemzően nem érzékelhetőek a mindennapok szintjén. Az állampolgárok ’irányításának’ elsődleges és szinte kizárólagos eszköze a média. Azonban ez sem közvetlen cenzúrán vagy szélsőséges egyoldalúságon keresztül történik, ellenkezőleg. Ha például egy nyilatkozatban a Fehér Ház elítéli Kínát emberi jogi hiányosságok miatt, az a kínai médiában is vezető hír lesz, ám rögtön a híradó után egy másik műsorban szakértők fogják ezt alaposan megcáfolni és hitelteleníteni. A kínai hatalom nem katonákon, hanem jól képzett PR-szakértőkön alapul napjainkban, és semmi nem utal arra, hogy a kínai polgárok ezt komolyan nehezményeznék. A kormányzat ezt a társadalmi szerződést igyekszik nem felrúgni, ezért a mindennapi emberi jogi sértések minimálisak és az állampolgárok szabadsága viszonylag nagyfokú. 2004 óta pedig a kínai alkotmány is rögzíti a nyugaton is elvárt emberi jogokat és kitér arra, hogy azok védelme az állam kötelessége. Ez nem csak saját lakosai felé tett fontos lépés, hanem a külföldi kritikáknak is köszönhető. De nem politikai, hanem gazdasági következményektől való félelem vezérelte: a WTO szankciók és kereskedelmi embargók sokkal komolyabb befolyással vannak Kína kül- és belpolitikájára, mint USA-elnöki vagy EU-s nyilatkozatok.
A jövő igazi kérdése, a kínai hegemónia realitása azonban egy jövőbeli előadás témája lesz...
