Múlt hét kedden a Bevezetés a sci-fi irodalomba c. elsős kurzus keretében annak jártunk utána, hogy tudjuk-e, és ha igen, hogyan definiálni, de legalábbis szűkíteni az SF irodalom határait. Ennek az eszmefuttatásnak rövid összefoglalóját olvashatjátok itt. Jövő héten pedig egy másik elsős kurzus hasonlóan izgalmas és érdekes summázata következik!
"A science-fiction összejövetelek egyik legnépszerűbb teremsportja a science-fiction definiálása." írja Frederick Pohl A science fictionről című tanulmányában. Ez a mai napig nem változott, definíció nem létezik, annak ellenére, hogy olyan formátumú irodalom-teoretikusok is foglalkoztak a kérdéssel, mint Stanislaw Lem (az ő neve az akadémiai szférában is cseng olyan jól, mint az SF irodalom panteonjában).
Szintén Pohl-hoz kötik a mondást, miszerint: "bárhogyan definiáljuk az SF-t, mindig lesz olyan számomra kedves sci-fi, ami nem fog beletartozni". Lehetséges egyáltalán általánosan definiálni bármit, ami az irodalom, vagy tágabban a művészetek területének része? Aligha. Többen próbálkoztak ugyanakkor. Talán a legszebb megfogalmazás Alain Le Bris-é: "A science fiction nem más, mint az értelem tündérmeséje." Illetve a magyar SF-tudomány talán legnagyobb alakja, Sárdi Margit így fogalmaz: "A tudományos-fantasztikus irodalom az elbeszélő szépprózának az az ága, amely ma még nem létező vagy föl nem ismert problémákkal foglalkozik, s azokra racionális megoldást kínál, vagy fordítva, létező, fölismert problémákkal foglalkozik, s azokra nem létező, de racionális megoldást kínál." Ebből egy fontos kritériumot leszűrhetünk: az SF szükségszerűen a racionalitáson alapul. Ez azonban kétértelmű: jelenthet racionális, azaz tudományos alapot, magyarán aki SF művet ír, köteles tisztában lenni az adott téma tudományterületének legalábbis alapjaival (és nem középiskolás fokon), és ebből, az adott tudományos törvények valamilyen felhasználásával extrapolálnia. Ez az értelmezés egyrészről erősen leszűkíti a potenciális SF-írók körét, hiszen nem csak a laikusokat, de még akár a társadalomtudományokkal foglalkozókat is kizárhatja. A klasszikus hard SF ugyanakkor pontosan ezen az elven nyugodott, az "aranykor" (1950-es évek) nagy írói közül a legtöbben komoly tudományos pályával rendelkeztek (Asimov kémikus professzor, Clark fizikából doktorált, stb.).
A másik értelmezés szerint a racionalitás pusztán a tudományos logika szükségszerűségét vonja magával, azaz az ábrázolt téma bemutatásának tartalmaznia kell a tudományosság bizonyos kritériumait: legyen alapegysége, legyenek saját, a logika általános szabályain alapuló törvényei, és ne ellenkezzen jelenlegi világképünk legalapvetőbbnek elfogadott kötelmeivel. Azaz tudományosan racionálisnak kell hatnia. China Mieville írásaiban a thaumaturgiát a fenti tudományos igényességgel ábrázolja, holott az csodaszámba menő jelenségeket produkál (pl. különböző testrészeket növesztenek szinte mágikus folyamatokkal). Mégsem tekinthetjük írásait sci-finek, mint ahogy kevesen tekintik annak azokat a műveket, amik a vámpírokat/likantrópokat is hasonló alapon magyarázzák, vagy akár ilyen lehet a jedik "ereje" is.
Beestünk hát Pohl 22-es csapdájába: vagy szűkítünk, és többé-kevésbé objektívvé tesszük a fogalmat, vagy tágítunk, de ezzel a definíció lényege és értelme veszik el. Néhány közös pontot azonban talán mégis találhatunk: a racionalitásnak, jelentsen bármiit is, elemei a társadalomtudományok, így a történelemtudomány is, azaz az alternatív történelmi művek lehetnek SF-ek. Emiatt sem az időtényező, sem a technológiai fejlettség nem határozza meg az SF-et. A legfontosabb, kanonizált közös elem azonban az, amely kimondja: azon történetek, amelyeknek a fenti racionalitás, a fantázia mellett, nem képezik szerves, elidegeníthetetlen részét, nem igazán lehetnek science-fiction történetek. Azaz ahol csupán a lecserélhető környezetben jelennek meg SF-elemek, de ha a történetszövésbe nem kapcsolódnak be teljes mértékben és kitéphetetlenül, nem beszélhetünk tudományos-fantasztikus irodalomról.
A fenti eszmefuttatásból az alábbi definíció született meg: "Tudományos-fantasztikus mű az, amit mind írója, mind olvasója annak tekint. Emellett témája a jelenben nem létező problémákkal, eszközökkel, struktúrákkal foglalkozik, és a kölcsönösen elfogadott tudományosság a történet szerves része." Természetesen messze nem tökéletes, pusztán csak egy újabb javaslat, amiből egy általában is fontos tanulságot szűrhetünk le: az ilyen jellegű definiálás talán teljesen felesleges, azokon a területeken, ahol a szubjektivitásnak ilyen szerepe van, a klasszikus definíciók felállítása nem vezethet eredményre. Sokkal hasznosabb Kucka Péter megközelítése, aki így fogalmazott:
"A legegyszerűbb azt mondanunk, hogy a sci-fi olyan mű, amelyben űrhajók, robotok, marslakók, gülüszemű szörnyek és távoli bolygók szerepelnek. Ez a körülírás kielégítheti azokat, akik nem olvasnak sci-fit. Azoknak viszont, akik ismerik és olvassák[,] nem kell sokat magyaráznunk, ők úgy is tudják, miről van szó. Ezzel a definiálás lidércnyomásától sikeresen megszabadultunk."
Források:
- S. Sárdi Margit: A tudományos-fantasztikus irodalomról, http://scifi.elte.hu/cikk.phtml?cim=miascifi2.html
- Rinyu Zsolt: Mi is az a science-fiction? Részlet a Tudományos-fantasztikus irodalom Magyarországon 1989-től napjainkig (Kiadástörténeti áttekintés és könyvészet) című szakdolgozatból (ELTE-BTK, 2002), http://scifi.elte.hu/cikk.phtml?cim=miascifi.html
Az EK-ra még mindig lehet jelentkezni: elnastra@gmail.com
