Nem rég került megrendezésre Innováció a perifériáról – alternatív módszerek a leghátrányosabb helyzetű kistérségek fejlesztésében című előadásunk. Olvassátok szeretettel a Közgazdászban is megjelent összefoglalót Dóri tollából.
.jpg)
Dr. Szaló Péter területfejlesztésért és építésügyért felelős szakállamtitkár az előadásában összefoglalta a magyar területfejlesztési rendszer összetevőit, és arra mutatott rá, hogy a Lisszaboni Szerződés ratifikációjával az Európai Unió kohéziós politikája a Magyarország szempontjából rendkívül fontos területi dimenzióval bővült. Az ország versenyképességét ugyanis rontják a jelentős területi fejlettségi különbségek. Ezért egy olyan elképzelést alakított ki a magyar kohéziós politika, amely különböző gazdasági, társadalmi, szociális és infrastukturális mutatók összegzése alapján fejlesztési pólusokat és 33 leghátrányosabb helyzetű (LHH) kistérséget jelölt ki a programok tervezéséhez.
Dr. G. Fekete Éva, a Miskolci Egyetem oktatója arra helyezte a hangsúlyt, hogy ezek a leghátrányosabb helyzetű kistérségek mennyiben különböznek az ország többi részétől, és hogyan kezeli őket a területpolitika most, és kezelhetné a jövőben. Ezek a mikrorégiók kimaradtak a modernizációból, de más térségek által fölélt erőforrásokat (természet, kultúra) megőriztek. Ezt kihasználhatnák a mai körülmények között. A fejlődésüket azonban akadályozza a fejlettebb régióktól eltérő társadalmi közegük (alacsony képzettség, szűk fogyasztói réteg). Ezzel a tervezési folyamatnak is számolnia kell. Kiemelte, hogy a támogatásukra kialakított LHH-program pozitívuma a területi szemlélet és a szociális megközelítés, ugyanakkor a segélyalapú támogatás helyett innovációra, a húzóerőként működő életképes vállalkozások pártfogására lenne szükség.
Dr. Kullmann Ádám, az NFÜ LHH Fejlesztési Programirodájának korábbi vezetője rávilágított a program előnyeire: a kistérségek projektjei erősítik egymást, a konzultáció révén a résztvevők közötti együttműködés javul. A program gyengesége azonban az, hogy több esetben a fejlesztési pénzek helyett a működési költségek fedezésére lenne szükség, így önerő híján sokan pályázni sem képesek.
A résztvevők egyetértettek abban, hogy a felsőoktatás szerepe jelentős a programok tervezése és végrehajtása során, az egyetemek a kistérségekkel tartós kapcsolatokat kiépítve hozzájárulhatnak a programok hatékonyságának javításához. Kezdeményezésekre már van példa, de a szélesebb körű együttműködés eléréséért még van mit tenni.
