Egyetemre járni jó. Persze nemcsak azért, mert ezalatt sok-sok maradandó élménnyel lehetünk gazdagabbak (bekerülhetünk egy szakkollégiumba, hogy csak egy példát említsek…), hanem mert diplomával kisebb a valószínűsége, hogy állás nélkül maradunk, és munkába állva magasabb fizetésre számíthatunk. Ez annak ellenére is igaz marad, hogy az elmúlt években gyors ütemben nőtt az egyetemet vagy főiskolát sikeresen elvégzők száma. A vizsgálatok (Galasi 2008, Kertesi-Köllő 2006) azt mutatják, hogy a diplomás bérek várható nagyarányú esése azért nem következett be, mivel a kilencvenes évek nagy felsőoktatási expanziója alatt, azzal párhuzamosan megnőtt az igény az onnan kikerülő munkaerőre.
Persze ez csak akkor igaz, ha felvesznek, idén pedig láthatóan nehezebb volt bekerülni a felsőoktatásba. A ponthatárról lecsúszók mellett még egy nagy vesztese volt az idei felvételi eljárásnak: egyes – jellemzően, de nem kizárólag vidéki – főiskolákon az állami finanszírozású és költségtérítéses hallgatók aránya eltolódott a költségtérítéses tanulók felé.
Ez egyenes következménye volt a felvételi rendszerben 2007-ben bevezetett módosításoknak: az állam ekkortól már csak az egy intézménybe felvehető hallgatók számát szabta meg, hogy azon belül milyen arányban legyenek az állami illetve költségtérítéses hallgatók, már nem – így jó pár magas pontszámmal rendelkező hallgató inkább a nagyobb intézményekbe adta be a jelentkezését. Ez a változtatás már a bevezetésekor, három éve is gondot okozott, idén azonban újból nagyobb nyilvánosságot kapott az állami és költségtérítéses hallgatók arányának változása.
Átfazonírozott felsőoktatás. Pont Ott Parti, 2010. (felvi.hu/Mayer András)
Tovább után folytatódik!
Jó apropó volt tehát bejelenteni, hogy (ahogy arról az FN és az MNO is beszámolt), a kormányzat újból saját határkörébe kívánja vonni a finanszírozási formák szerinti arányok megállapítását minden egyes intézmény esetében. Hiszen a leendő diákok nem tudják eldönteni, milyen szakon és intézményben érdemes tanulniuk, és így célszerűbb, ha az állam szorosabb kontrollt gyakorol a leendő hallgatók (és ne feledjük el, családjaik!) továbbtanulási döntése felett.
Le kell szögezni, hogy a részletek tisztázatlanok, tudomásom szerint semmilyen hivatalos (és persze nyilvánosan elérhető) javaslat nem készült, ami pedig korrekt elemzés alapfeltétele lenne, de azért így is érdekes lehet végiggondolni egy-két dolgot.
Ha annyi történik, hogy a népszerű intézménybe fel nem vett hallgatónak felajánlják a lehetőséget, hogy egy kevésbé népszerű, így alacsonyabb ponthatárú szakon vagy intézményben kezdje meg a tanulmányait (amire teljesítménye alapján amúgy felvették volna), az valószínűleg nem lehet baj: egy új választási lehetőség megjelenése javítani javíthat a fogyasztó jólétén, rontani viszont aligha rontja, mondja a bennünk lapuló közgazdász. (Egyedül csak a felvételit bonyolító szervezet számolhat egy kisebb mértékű munkamennyiség-csökkenéssel és az eljárási díjakból származó bevétele megcsappanásával, hiszen egy ilyen rendszerben a biztonság, sokadik helyre berakott, „ha máshova nem vesznek fel, akkor ide azért biztosan”-jelentkezések száma is némileg visszaeshet).
Ha azonban az újonnan meghatározandó állami-költségtérítéses arány egyes, kevésbé népszerűbb intézményekben nagyobb lesz mint amennyi az eddigiek alapján várható, ez azt jelenti, hogy egyes hallgatók, akik a népszerűbb intézményekbe kerültek volna (mivel eredményeik elég jók, igaz nem a legjobbak voltak), kénytelenek lesznek a kevésbé népszerű iskolákba járni. Így ezek a végzettek olyan diplomával kénytelenek nekivágni a munkaerőpiacnak, ami egyrészt valószínűleg alacsonyabb értékű, mint ahova mehetett volna a szabályozás hiányában, másrészt saját képességeihez, ízléséhez nem teljesen illik. Ezek az emberek pedig nagy valószínűséggel folytatják a tanulmányaikat, hogy az ő adottságiaknak megfelelő képesítést szerezzenek. Ez persze azzal jár, hogy az első képzési periódus alatt megszerzett tudás (humántőke) egy része elveszik a későbbi tanulmányok és a munkaerőpiac számára, a képzési (inaktív) idő meghosszabbodik. A számok is alátámasztják, hogy a szelektívebb intézményekben oklevelet szerzők (tehát ott, ahol nagyobb volt a felvételikor a túljelentkezés), kisebb valószínűséggel váltanak egy másik szakterületre, és ha továbbtanulnak, nagyobb valószínűséggel teszik azt saját szakterületükön belül. (Varga 2006)
(Nagyon érdekes a sokat emlegetett természettudományos képzés helyzete: az, hogy valaki ilyen területen szerzi meg a diplomáját, erősen megnöveli nemcsak a hasonló területen szerzett második diploma, de a területről való elvándorlást, a más képzési ágba való belépést is)
Az sem teljesen biztos, hogy a hallgatók nem tudják eldönteni, milyen szakra érdemes jelentkezni. Az iskoláztatás az ember életének egyik legnagyobb befektetése: még egy államilag támogatott képzés esetén is sok költség merül fel, amiket jellemzően évekig kell viselni, a diplomáért kapható pluszjövedelem, a diplomaprémium pedig – ahogy feljebb láthattuk – igen magas. Arról nem is beszélve, hogy egy, a húszas évei elején meghozott döntésnek a következményeit az egyén (és rajta keresztül a családja) gyakorlatilag élete végéig, a jelenlegei életkilátások alapján még negyven-ötven évig fogja élvezni vagy szenvedni. Az empirikus vizsgálatok is azt mutatják, hogy az érettségiző diákok elég jól meg tudják becsülni a kereseteket, és részben ennek megfelelően is döntenek akkor, amikor a továbbtanulás és az érettségi után való munkába állás között választanak. (Varga 2001) Arról nem is beszélve, hogy a pályaválasztási döntésből általában a szülők sem maradnak ki (sőt!), ami még tovább növelheti a család tájékozottságát a kérdésben.
Makroszinten nézve világos ugyanakkor, hogy az állami-költségtérítéses arány intézményi meghatározásakor a képzési helyek közti különbség nem fog eltűnni, sőt: senki sem lesz jobban érdekelt abban, hogy több, jobb képességű hallgatót vonzzon az intézményébe, hiszen a biztos állami kvóta mellett a költségtérítéses hallgatók hozzájárulása az összbevételhez értelemszerűen kisebb. Így ráadásul az állam olyan helyeket fog finanszírozni, amire (a beavatkozása nélkül) nem lenne igény.
Hagyjuk tehát sorsukra a rosszul teljesítő képzési helyeket? Ez is lehet egy megoldás, de ha úgy gondoljuk, hogy igenis fontos a jelenlegi főiskolai-egyetemi kapacitás fenntartása, főleg ott, ahol nem nagy múltú tudományegyetemek, hanem az utóbbi egy-két évtizedben alapított és megerősödött intézmények működnek, akkor bizony komoly fejlesztéseket kell eszközölnünk, hogy a hallgatók inkább ezeket az iskolákat válasszák. Mivel a panasz egyik legfőbb oka, legalább is a megszólaló képviselő szerint, az hogy az intézmények a közelmúltban nagy beruházásokat eszközöltek (gondoljunk csak a sok új, PPP-konstrunkcióban felépült kollégiumra), aminek terheit most is nyögik és a csökkenő hallgatói létszám veszélyeztetheti ezek visszafizetését, valószínű, hogy a probléma nem a képzés tárgyi, hanem egyéb feltételei között keresendő.
Úgy tűnik, deklarált cél tehát a képzési helyek megmentése, sőt további bővítésre is szükség lesz, ha el akarjuk érni az idei Ponthatáron túl konferencia célkitűzését, vagyis hogy „a magyar társadalom 35 éves korosztályának negyven százaléka rendelkezzen egyetemi, főiskolai végzettséggel vagy felsőfokú szakképesítéssel 2020-ra”. Kérdés, honnan lesz erre forrás, hiszen a kibocsátott diplomások számát és az oktatás minőségét, elit, kutatóegyetemek megteremtését egyszerre finanszírozni hatalmas teher.
Pont Ott Parti, 2010. (felvi.hu/Bodnár Gábor)
„legyen-máshol is - verseny?”
